Sok hír jellegű poszt után, gondoltam írok kicsit megint egy olyan hirtelen jött hangulatút is, mint szoktam azt korábban is.

Szóval mostanában nem igen érek rá mással foglalkozni, csak az esküvői, és egyéb munka jellegű képek utómunkálataival. Ez kissé szárazzá teszi a hétköznapokat, de hát ez is hozzá tartozik a digitális "adományhoz", amit a jó tudomány ruházott ránk.

Az az igazság szeretek ezzel bíbelődni, de kissé lassú vagyok. Sosem voltam egy Speedy Gonsales, persze belejövök mikor elkap a gépszíj, de lehetnék fürgébb is, ha nem akarom az egész nyarat a gépem előtt tölteni, pedig erre elég nagy esélyt látok. Na de mindent a párokért, akik azért kerestek fel, hogy jó képeik legyenek. Próbálom közben ezer meg egy féle képpen változatossá tenni a dolgot. zenét hallgatok, közben skype-on értekezem a szakmabeliekkel, kávézgatok, és hallgatom, ahogy Legó barátunk a terrárium üvegfalát ostromolja két hosszú napozás közepette.

Nos nem akar ez panasz lenni, mielőtt bárki félreértené, szívesebben csinálom ezt, mint anno nem is olyan rég például siránkozó ügyfelek nyafogását hallgatni, vagy értelmetlen adminisztrálgatásokat, egy érthetetlen gagyi rendszerben, vagy fogászok nyafogását figyelni arról, hogy két fillérrel olcsóbb a szomszédnál a tömőanyag, menjek én a francba....

Szomorú körkép volt ez így a múltbéli munkahelyeimről, persze mindegyikben volt azért jó is, nem is kevés. De a jó inkább a munkatársakkal való állandó kapcsolat, vagy a másik melóhelyen az állandó jövés menés a városok közt volt. Mindig olyan munkákba sodort a sors, ami így utólag nézve oda vezetett, amit most csinálok. Azt amit szeretek, és szerettem volna korábban is.....fotózok. A minap egy volt kollégám keresett fel, akivel együtt húztuk az igát a nyafogós ügyfélstandon (matáv 1212), és mikor beszélgettünk arról, hogy kivel mi van, ezt mondta: "..na akkor elérted amit akartál..tök király..sokszor mondogattad míg itt dolgoztál unott arccal..." és tényleg, ez a mondat volt az, amikor elgondolkoztam. Mikor letettük a telefont elmosolyodtam, és eszembe jutott az a hangulat, ami minden áldott nap azon a  melóhelyen bennem volt. Egy pillanatra átéreztem megint az ablaknélküli, klíma és egyéb szagú nagy kórteremre hasonlító embergyárként üzemelő melóhely adta feelinget, amit akkor ott nagyon de nagyon útáltam, és a vége felé már éreztem, hogy megmérgezi teljes lényemet az, hogy értelmetlen, és üres munkát végzem, aminek nincs eredménye, hogy minden egyes nap csak a negatív mocsok ömlik rám az arcnélküli reklamáló ügyfelek szájából, akik olyan mondatokat is megengednek maguknak, amit személyesen nem nagyon, pláne ha tudták volna, hogy csak a nyak méretem nagyobb mint 47-es...

Szóval elgondolkodtam, és elégedett lettem azonnal mindennel, ami most körülvesz. Az az igazság az utóbbi időben egyáltalán nem panaszkodtam. Szoktam olyanokat egy két szakmabelivel, hogy vajh mi lesz a szezon után vagy ilyesmi, de úgy igazán nem negatívkodom, szeretem pozitívan látni a jövőmet, és azt előre vetíteni. A korábbi melóhelyen sokat negatívkodtam csak azért, mert mások is ezt csinálták, és sokat nyafogtam, mert mindenki ezt mondogatta: "már megint itt kell lenni".

Persze mint marha a csorda közepén én is csak múúúú-ztam, de belül éreztem, ez nem igazán vezet sehová sem. Arni barátom, akivel együtt nyomtuk ott a melót mondta mindíg, hogy:"Baszki,ennek semmi értelme, nyomkodni ezt a sok szar gombot, aztán ennyi" Ő egy kicsivel hamarabb adta fel a harcot mint én, persze Ő előbb is kezdte. Szóval mindketten legalább 6 vagy 7 évet rántottunk ott le, és szerintem egy életre megtanultuk értékelni bizonyos munkák adta szabadságot, és hasonlókat.

Mindent egybe véve arra akarok kilyukadni, hogy ha az ember számot vet néha saját sorsa felett, akkor rájön, semmi sincs véletlenül. Minde oda vezet ahová kell, de a kezdő lökést nem mindig a sors adja, vagyis nem direktbe, ha értitek mire célzok. Kell egy belső sugallat, kell egy kényszer, ami ezer meg egy formát ölthet. Valaki gyorsan, valki lassan éri el amit akar, és aki nem akar semmit, na Ő azt fogja elérni.

Én most úgy érzem, hogy mire ezt a posztot befejezem, már mosolyogva retusálgatom tovább az esküvői és egyéb képeket, mert mikor látom a pár szinte könnyektől csillogó arcát, amikor megnézik munkám gyümölcsét, akkor úgy érzem, NA ENNEK VAN ÉRTELME, ÉS FŐLEG EREDMÉNYE...és Ők egy életen át nem felejtik el ki csinálta ezt nekik, és boldogan említik majd a nevem, ahányszor csak szóba kerül az eksüvői albumuk. Ez vezet az igazi halhatatlanság felé azt hiszem....