Minden férfi életében eljön az a pillanat, amikor rászánja magát arra, hogy élete párjának egy nemesfémből készült végtelenséget ábrázoló karikát húz az ujjacskájára, azzal az egyszerű céllal, hogy megkérje a kezét.

Nos ez nálam előző év karácsonyára esett, és akkor még nem is gondoltam, hogy viszonylag rövid idő alatt, az IGEN is el fog hangzani, és mindez sajtá szervezésünkben.

Párommal az eddig eltöltött több mint 8 év alatt többször viccesen átgondoltuk, mi lenne, ha most összeházasodnánk, vajon hol lenne a lagzi, mit viselnénk, és a fotóst vajh ki fotózná le úgy, hogy az neki is tetszen, milyen zene szólna..stb stb...minden hosszabb kapcsolatban vannak ilyen vicces komolytalan beszélgetések, amik persze nem véletlenek..semmi sem az.

Szóval mondhatni játszi könnyeddséggel idén januárban 1 hét alat lerendeztük az egészet, mert csak elővettük a „megbeszélteket”, és a kis komolytalannak tűnő beszélgetések itt tényekké alakultak..lám ezért mondom, hogy véletlenek nincsenek. (többek között ezért is)

Egyértelmű volt, hogy a ceremónia a polgári verzióra korlátozódik, mivel nem vagyunk megkeresztelkedve, és a vallás és a hit szabadságáról mindkettőnknek más elképzelései vannak, mint drága egyházunknak..szóval ez biztos, hogy Fertőrákoson lesz, én rákosi vagyok, párom nagymamája, így édesanyja is szintén az volt, így gyermekként szinte mindig Rákoson lófrált a kőfejtőben, ahogy én is...(micsoda véletlenek megint)

Az étterem, nos az 2006-ban dőlt el, amikor a Fotóklub Elnökének, Tóbinak az esküvőjén fotóztam, és párom is ott volt, mint meghívott vendég. Akkor láttuk, hogy a MEDITERRANO Toscana terme, az ideális hely nekünk. Igényes, letisztult, hangulatos.

A fotós..nos igen, ez a kérdés egyértelműen az én döntésem volt, kimásé...de itt sem kellett sokat filózni. Mint ahogy a korábbi posztban is láttátok, Szita Marci kollégám (www.szitamarton.hu) vállalta magára a feladatot. Végülis a fotózás eldöntötte a dátumot, mert Marci szeptember 5-én foglalt volt, ugyhogy áttettük 12-re. A helyeket, mindent rábíztunk, mert egyértelmű volt, mint ahogy mindig nekem is az ha dolgozom, hogy itt most Ő lesz a főnök, és akármit szeretne, mi csináljuk. A mondatban nem véletlenül van benne a nem is enyhe célzás arra, hogy ha tudatosan választunk egy fotóst, arra nyugodtan rábízhatjuk magunkat, és jobb, ha nem szólunk bele abba, hogy mit csinál. Ez bizalmi dolog. Mivel én is megkapom ügyfeleimtől a bizalmat, így egyértelmű volt, hogy én is alávetem magam a fotós kéréseinek. Nem is bántam meg, mondanom sem kell, csak a kis kijelzőn láttam a képeket eddig, de ott is bekaki-behugyi az összes......de türelmesen várok, mint ahogy az én ügyfeleim is, akiknek ezúton is köszönöm J

Nos minden fontosabb időpont függő dolog le volt foglalva, igy jött egy pár hónapos „ezzel most nem foglalkozunk,dolgozunk” időszak. Párom május környékén a meghívók elkészítésével elkezdett nyaggatni, teljes joggal, ami el is készült, egyedi lett, kép majd lesz róla. Minden design elem a fekete-fehér témakörre épült.  A meghívók, a díszítés az étteremben, a ceremónián, a mi ruházatunk is, még a menyecske ruha is igy készült némi színnel feldobva, köszönet érte kedvenc divattervezőnknek SSAMARYLL-nak. (www.ssamaryll.com)

A szervezésben párom rengeteget intézkedett, rohangált, és én közben nyomtam a  munkát. Vicces volt, hogy augusztusban Rita és Gábor esküvőjén Eszu volt az egyik fő segítség, nálunk meg Rita segédkezett, oda-vissza ment a dolog, elég rövid időn belül. Párom másik kolléganője is kitett magáért párjával együtt. (Éva & Tibor) Nekik is köszi...

Szóval mikor közeledett a nagy nap, egyre mindenki csak azt kérdezgette:”Na, izgultok már?”

Mi meg nem igazán tudtunk mit mondani...még aznap is csak ennyit mondtunk...”Nem,nem igazán,miért,kéne?”

És tényleg nem igazán izgultam. Utólag arra jutottam, hogy ez azért van, mert megvártuk a megfelelő időpontot, nem szólt bele senki sem a döntéseinkbe, és mindent magunk intéztünk. Nem volt miért izgulni, hiszen ismerjük, szeretjük egymást, a többit meg a sorsra bíztuk. Minden úgy lesz jól, ahogy lesz, és ezt javaslom minden eljövendő párnak...Ha stresszelsz, ha nem, ha sírsz, ha nevetsz, ez a nap is eltellik ugyan úgy, de nem mindegy, hogy hogyan fogsz rá emlékezni.

Szóval a nagy nap a készülődés, és a maradék rohangálás után is ment a maga útján, és eljött a fotózás ideje, avagy a C.S.-é, ahogy mi fotósok mondjuk...

Marci mondanom sem kell brillírozott..egyik helyszíntől a másikra mentünk, az idő csak pergett, és mi észre sem vettük azt. Az időjárás is kegyes volt, és félelmeim ellenére nem rohadtam meg a méregdrága gúnyámban, és cipőmben, pedig először azt hittem fotózás után rögtön kidobhatom, úgy teleizzadom..mert én is mint legtöbb férfitársam, ilyenkor izzadok, mint kurtizán a templomban, ahogy ezt vidéki kultúrkörökben mondani szokás...

A fotózást mindenképpen a Kőfejtőben szerettük volna befejezni, mivel ez mindkettőnk számára gyermekkorunk meghatározó helyszíne volt. Szép emlékek, és a mégjobban összetartozást jelenti, és valahogy az ég is egymásnak teremtett dolgot jelképezi a számunkra...

Mikor ránéztünk az óránkra, már több, mint 4 órája fotóztunk...engem nem lepett meg a dolog, Eszu pedig bírja a kiképzést, ezt több ízben bizonyította, legutóbb az éjjszakázás utáni divatfotózáson. (.. amit a korábbi FASHION Art posztban olvashattok el.)

A ceremónia jól sikerült, szerintem, és annak módja szerint meg is hatódtam. Sokan nem is merik beismerni, de szerintem aki a saját esküvőjén nem szellemül át, az nem érzi igazán magáénak azt a napot. Kaptunk egy kiló TESCO fényezetlen „A” rizst is a nyakunkba, hajnalban mikor itthon levetkőztem, jelentem még az alsó gatyámban is volt...szép dobás volt!!

Poénból a kedves, ekkor már feleségemet egy röpke pillanatig „Pelengérre álítottam”, hogy onnan dobja el a csokrot, páran nem vették a lapot, pedig szerintem poén volt, ha már Európában ez az egyetlen megmaradt ilyen oszlop, akkor had jöjjenek a külföldi esküvő fotósok is ide irigykedni..vagy mi...

A lakodalom van a mi utcánkban kimaradt, mert utáljuk, és a zenekar adta magát, Szipli Tomi barátom biztos felnevetett volna, mert a bevonuló zenének a Greatest day című számot kértük, és kaptuk, első táncnak is egy külföldi kedvenc ment, nem sorolom.....jó volt...volt azért mulatós is, de szebb köntösben, mint ahogy az étel ital, meg minden, kissé újszerű, és szerintem egyedi volt, és minden úgy volt jó, ahogy volt....így képzeltük el, így is lett!

Bár mindig elkalandozom, mind szavakban, mint gondolatokban, egyet sosem felejtek el, és ezt le akartam még gyorsan ide irni. Sosem felejtem el kedves drága páromnak, feleségemnek Eszunak, hogy egy régi álmomból Ő csinált nekem valóságot, amikor első kis ZENIT-E-met karácsonykor megvette nekem, akkor, amikor szó szerint a megélhetésre nem volt rávalónk...

Kitartott, és kitart mellettem azóta is jóban-rosszban, szerelemben-háborúban, gazdagságban-szegénységben, egézségben-betegségben egyaránt. Elviseli rigojáimat, és néha cseppet sem könnyű természetemet. Támogat a hobbymban, ami azóta a munkám, és az életem is. Sokan nem tennék ezt meg senkiért, és semiért sem. Bár ritkán mndom, de hálás vagyok neki mindenért, és persze Ő is ugyanezekre számíthat tőlem, mert több nem kell!

Kívánok mindenkinek hasonló jókat, és mindenkinek köszönjük aki velünk ünnepelt a mi napunkon!