Hihetetlen, de megint közelít a karácsony. Olyan gyorsan repülnek a napok, hogy néha erőssen kell azon agyalnom, vajon mit is csináltam az elmúlt napokban. Hát ha minden nem is ugrik be, azért szerencsére volt,és van is mit csinálni még, igy az ünnepek előtt. Reméljük utánna is lesz mit.

Azt sem vettem észre, hogy BLOGom már elmúlt egy éves. Előző évben NOVEMBERben indítottam útjára, azzal a szándékkal, hogy leírom gondolataimat, amik a fotográfiával, és annak kapcsán merülnek fel bennem, néha persze eléggé elrugaszkodom, de hát a gondolatnak nem szabhatunk határt ugye..max Kínában, de ezt hagyjuk. Szóval ezúton köszönöm minden olvasómnak, hogy vissza-vissza tér ide, és rám szán néhány percet.

Így karácsony felé mindig végig szoktam gondolni az adott évet, hogy mire is jutottam, jutottam e egyáltalán valamire, és ha igen, volt e, vagy lesz e „haszna”...

Hát több fontos dolog is történt, de számomra talán a legfontosabb az, hogy összeházasodtunk párommal. (Lásd:Akasztják a hóhért című posztokban) Nagy élmény volt, örök emlék. Akik eljöttek, és akik velünk voltak, ha csak lélekben is a nagy napon, szóval minden érintetnek köszönöm, mind a jókívánságokat, és minden egyebet, párom nevében is.

Másik fontos dolog, ami inkább családunk szempontjából fontos, hogy tesómnak kislánya született a nyáron, és hát még meg sem született, aztán már akkora, hogy lassan Ő fog minket pelenkázni...na reméljük az még odébb van persze....de szépen nő mint a gomba, és ha belegondolok, neki ez az első karácsonya..

Nem is tudom melyik az az első karácsony, amire igazán emlékszem gyermekkoromból. Talán az, amikor az imént említett büszke apuka, még pár évesen csíkos szocreál pólójában megpróbálta szó szerint megmászni a karácsonyfát, és persze a csúcsot nem érte el, mert az félbetört..és hát burult az egész, de az öregem megoldotta, és érdekes volt vízkeresztig egy olyan fát bámulni, amit elsősegélyben részesítettek szüleim jó sok leokoplaszt segítségével, ami érdekesen kivirított a feldíszített ágak közül. Vicces volt...azt az autós játékot kaptuk, ami full aluminium, ilyen szines autók voltak hozzá, és egy előre rögzített pályán keringtek, ha jól emlékszem. Van is valahol egy ilyen kép rólunk, ahogy örülünk a fejünknek, és persze a szobában uralkodik az a jó kis szocreál hatás, ami minden egyes lakást ugyan olyanná tett anno....ki tudja..lehet jobb volt az úgy..

Szóval az érdekes dolgok, amik eszembe jutnak, mindig arra engednek következtetni, hogy minden úgy van jól, ahogy van, néha nehéz ezt elfogadni, de semmi sem történik véletlenül, és ez elég nagy fegyvertény. Lehet a korral is jár, de sokkal higgattabban állok bizonyos dolgokhoz, mint anno. Talán az ismeretlentől való egézséges félelem az ami a korral gyengül, és a tapasztalattal később teljesen eltűnik. Biztos valamiféle bölcsességnek is lehet ezt mondani, de távol áljon tőlem, hogy ezt ki merjem jelenteni, mert ugye ahhoz minimum egy fél méteres kétoldalt lelógó ősz kínai harcsabajusz kéne, meg valami konty a fejemre, és lebegni kéne a lótusz virágok közt, hogy igazán bölcsnek mondhassa magát az ember. Ki tudja, lehet, hogy ebben a mai világban az oltári kuplerájban, ami körülöttunk van, az az igazán bölcs ember, aki ki tudja szűrni a neki fontos dolgot, és a többit egyszerűen elengedi a füle mellett. Egyszerűen hangzik mind ez, de nem az sajnos. Én azt hiszem jelen korunkban az EGO az úr, és ez alól természetesen én sem vagyok kivétel...most ez van..

De hát ne is agyaljunk most ilyeneken, ha már ünnepekről van szó, mert ahogy a művelt spanyol mondja: dölájfszgóón..

A lényeg, hogy haladunk. Aminek én külön örülök, hogy a Klub (Soproni Fotóklub) is az új, talán egy végleges helyre került az idén, és a minap végeztünk azzal kis átalakítással is, ami most már azt sejteti, hogy ott egy 103 éves egyesület tartja meg találkozóit minden csütörtökön. Előszedtük a klub régebbi érdemeit, díjait, kupáit, aminek most megfelelő tárlókat készítünk, és méltó helyére akasztjuk végre azokat a díjakat, amiket a nagy elődök hagytak ránk, és persze azokat, amiket már mi tettünk mellé. Ebből is van bőven, ha szabad kicsit dicsekedni. Egy igazán jó kis csapat állt össze az utóbbi években. Persze mindig van egy „keménymag” , de szerencsére ennek létszáma folyamatosan bővül, és szerencsére, ahogy anno a punnyadás volt ragályos, most a tettek, és a sikerek is ilyen ragályosak, és aki eddig eljött, és csatlakozott hozzánk, az fel tudta venni a ritmust, és reméljük bírni is fogja azt. Minden évben én is egyre többet vállatam a klub munkájából, és látom, hogy nem hasztalan. Ilyenkor látszik az eredmény is. A szabadtéri kiállításunk már egy fontos részévé vált a soproni hétköznapoknak, és minidg nagyon várja a közönség. A pályázat amit kiirtunk idén is, egyre több igényes alkotást vonzott be, és pár új tagal is bővültünk általa. Külföldi kapcsolataink egyre messzebbről hoznak mellénk új barátokat, alkotótársakat, hála Dr. Nagy Attila munkájának, aki szerintem már ezzel többet tett az ország imázsért, mint anno Tony Curtis 350 millióért...

Szóval alakulunk, és fejlődünk, bizonyítva azt, hogy a fotográfia ebben az EGOista világban is nem csak veszekedés tárgya lehet, hanem komoly összetartó erővel is bír, és képes összehozni, és fenntartani olyan közösségeket, ami két világháború, és pár forradalom dacára is együtt van, működik, és a mai napig fejlődik..él.

Nem is gondolná az ember ezek után, hogy mi minden megváltozhat az ember életében azzal, hogy a szeméhez emel egy gépet, és exponál, ugye? Hát én sem gondoltam volna, de ugye véletlenek nincsenek..hála a jó égnek.