Eltelt megint egy év. Ismét sok kedves emberrel hozott össze a sors. Sok féle kérés érkezett, sokmindenben kipróbálhattam magam ismét a fotózásban. De kétség kívül a 2012-es év legjobban embert próbálóbb feladata a párizsi sorozat elkészítése volt számomra.

Nehéz kiragadni egy egy sorozatot a sok közül, hiszen mindegyik az én "gyermekem", és mindegyikhez fűződik legalább egy örök emlékem. Mégis úgy gondolom, hogy a külföldön végzett munka az, ami a legjobban igényli a kreativitás mellett a rutint, a mögöttes tudást.

Sokan azt hiszik, hogy könnyű, amit csinálok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a saját kis városomba is napról napra gyűlnek az "xy fotografik"...mert mi már csak így nevezzük őket.

Ezek az emberek többnyire csak az EGOjukat csiszolgatják, és irigylik a külsőre könnyűnek vélt munkát tőlünk. Igaz, mi magyarok ebben vagyunk a legjobbak. Irigyelni másoktól dolgokat, és jobban tudni mindent másoknál. Sajna azonban a mögöttes tartalmak felfedezésében már nem vagyunk jók, azt már nem tudjuk ilyen könnyen felmérni, hogy itt nem rólunk van szó, itt első sorban azokról van szó, akik a gép előtt állnak, akik felkérnek minket.

Ezt csak azért írtam pont ehhez a cikkhez, mert úgy érzem, hogy az elmúlt évben ez a probléma a tízszeresére nőtte ki magát. Nem gondol bele senki abba, hogy ez egy szakma, amit lehet jól, vagy rosszul csinálni pont mint a többit, de nem elég itt venni egy eszközt. Nekem is van itthon serpenyőm, még sem tanítok a viasaton sütni főzni. Van a pincémben kalapács, még sem vagyok se kőműves, sem ács. Van a házban áram, szereltem konektort, de nem lettem villanyszerelő még ettől.......gondolom sikerült rávezetnem az értelmesebbjét a probléma gyökerére.

A tényleges példát azért a párizsi képpel illusztrálom, mert ott kijött az, amit a fotósok esküvői rutinnak hivnak.

Elmentünk egy szép helyre, szép képeket csináltunk, mert ott ugye könnyű, és hazajöttünk. Mondták ezt a laikusok. Sőt azt is hallottam "szakmabelitől", hogy azt csak odaretusáltuk, mert a képek műteremben készültek. Szép...okos.

Nos a szilárd tény az, hogy egy jegyespár élete álma vált valóra, mikor összeházasodtak, és ez az álom Párizsban kezdődött egy lánykéréssel. Csak álom volt a párnak amikor leültünk tárgyalni, hogy az Eiffel torony a háttérben legyen...álomnak tűnt, de összehoztuk. Nem kis szervezést igényel az ilyesmi, és komoly összhangot a jegyes pár, és a fotós között. Több alkalommal is elcsúszhat egy ilyen dolog, és visszakerülhet álom kategóriába. Gondolok a többszöri találkozásra, a jegyes fotózásra, az esküvő napjára is. Ezek mind megtörténtek a nagy út előtt. Ezek mind olyan kis próbatételek, ahol "xy fotografik" már elcsúsztak volna, és nem megerősítették volna az álom létrejöttét, hanem a jegyespárt egy életre elilyesztették volna a fotózás puszta tényétől is. Mert attól, hogy valaki vett egy gépet, még ha jót is, nem tudta volna megoldani és létrehozni az egész nap tartó esőzés ellenére azt a jó hangulatot, hogy a jegyespár, akik szinte elsírták magukat a rossz idő láttán ismét mosolyogjanak, nem tudott volna koncentrálni egész nap úgy, hogy a képek az elsőtől az utolsóig olyanok legyenek, ahogy azt egy álomban tényleg elképzelik. Na de gondolhatnánk, jön majd a külföldi út, ott majd simán..meg élből....

Leszáltunk CDG-n...nem esett..szakadt!! Nem picit..nagyon. Először vagy valahol, elvonja a figyelmed egy teljesen más világ. Van egy délutánod és egy kora estéd, hogy létrehozd az álmot, ébren tartsd a lelkesedést, figyeld a hátteret, az előteret, az expozíciót, a kompozíciót, ne öncélú legyél! Persze még a felét sem írtam le annak, mi mindenre kell figyelni, de egy jó géppel rendelkező "xy"-nak ez is épp elég...mert eddig már nem terjed. Sosem fog. Mert ennek nincs köze közvetlenül a fényképezőgépedhez. Ennek első sorban az emberi oldaladhoz van köze. Az alap fotós tudás legjava tanulható, de ezek nagyrésze nem. Ezért van az, hogy vannak olyanok, akiknek ezt kell csinálniuk és vannak akiknek nem. Ezt mielőtt bárki félre értené nem én, nem mi döntjük el, hanem hozza az élet, a gyakorlat, a sors ha úgy tetszik.

A fenti kép abban a három és fél percben készült, amikor épp nem esett, az este folyamán még pár perc szünet volt az esőben. Hiába a világ legszebb városa, hiába a komoly technika, és hiába a menyasszonyi ruha, ha nem lett volna magabiztos rutin, stabil kéz, elképzelés arról ott helyben improvizáció, és irányítási kézség, hogy mit is akarok létrehozni, nem ment volna. És ez itthon is ugyanígy van mielőtt bárki félre értené. Mert vannak a nagy "fotósok" és vannak azok az emberek, akiknek az álma ez a nap, és nincs joga senkinek sem csak azért ezt a nagy álmot szerte foszlatni, mert van egy gépe, és mert kiírta a fészbúkra, hogy én vagyok ám az ikszipszilon esküvő fotógráfi.

Szomorú vagyok, hogy ilyet kell írjak a saját blogomon, de tény, hogy nem mehetek el szó nélkül ezek mellett, és remélem, hogy minnél kevesebb kedves jegyespár fut bele ilyen ál szolgáltatókba, mert sajna nagyon sok esetben nem derül ki előre a turpisság, csak utólag, amikor már késő!