Szezonon kívüli időkben mindig ráérek filozofálgatni egy két dolgon. Bár szerencsére sosem áll le manapság a szekér, azért össze sem lehet hasonlítani ezeket a napokat a mindenapi robot időszakával, azaz nálam a nyárral.

Örülök, amikor megtehetem, hogy egyszer egyszer elsétálok a városba az analog gépeim egyikével, és exponálok párat emulzióra is, nem csak pixelre.

Valamiért ez az analóg vonal megragadt bennem anno, és az értékét egyre inkább becsülöm. Egyre többet ér számomra egy zselatinos ezüst nagyításon megpillantott korrekt expozíció, mint egy ügyesen megcsinált digitális kép. Pedig valjuk be nyugodtan, nem kevesebb munka van manapság egy jó digitális felvétel mögött, mint egy analog nagyítás mögött. Itt persze az igényesen utómunkázott képre gondolok, nem a taknyolásokra, amiket a plug in-ek végeznek el az ember helyett.

Gondoljunk csak bele, mennyi időt vet igénybe egy profinak anno, hogy az exponáló gomb leyomása után mennyi idő kellett mire kézzel fogható volt az eredmény az analog időszakban. Elvitte előhívni a filmet a sötétbe, majd a celluloid szallag cseppmentes leszáradása után bevitte a sötétbe ismét, és befüzte a nagyítóba, kiválasztotta a megfelelő gradációjú papírt, a hozzá való vegyszert, szűrt kicsit a tónusokon, és kitakart ezt azt, majd beletette a hivóba, a stopba, majd fixírbe, és mosás…szárítás..és lőőőőn.

Elmondva soknak tűnik, de ha a digitális expozíció után a számítógépre való kimentést, a raw file konvertálását, a retusálást, esetleg szinezést és egyéb effektezést vesszük, akkor sokszor ez az idő majdnem ugyan ennyi, persze a száradási időt leszámitva, hiszen ez nem a fotóson múlt anno.

Lényeg, hogy az idő mindig is fontos tényező volt a fotózásban, akárcsak az 1/125-ödre gondolunk, vagy arra a több órára, amig a kép megszáradt.

Ez az idő azért volt fontos, hogy a fotós addig is tudott mélázni a képén. El tudta dönteni ennyi idő alatt, hogy ez a kép jó e, vagy nem. Olyan amit elképzelt anno a fejében, mikor lenyomta az exponáló gombot.

A digitális kép talán itt abban különbözik nagyonm hogy sok esetben a kép nem olyan, mint amit az ember elképzelt, és azt reméli, hogy a digitális utómunka majd megoldja a témai gondokat, hogy majd attól less jó a kép, hogy utómunkázzuk picit, vagy sokat.

Sem analóg, sem digitális utómunka nem fog 100%-osra varázsolni egy amúgy 70%-os képet. Ezzel tuti sokan vitatkoznak, de ha belegondolunk, hogy az amúgy nem megfelelő képet kezdünk el órákik szekálni, azon sokszor pont a hibát hangsúlyozzuk ki. Nagyon sok olyan fotóst ismerek, akik az utómunkában látják az igazi képalkotás lehetőségeit, és ezért a fotós tudásukat nem fejlesztik, vagy talán vissza is fejlődik nekik, pont a fenti okok miatt.

Az a jó, ha a fotós egy olyan képet kap nyersnek, ami magában megállja a helyét a legfontosabb szempontok alapján. Élesség, expozíció, kompozíció és témaiság. Ezek azok az alapok, amiket végig kell nézni, gondolni abban az esetben, ha az adott képpel el akaruk kezdeni foglalkozni. Ez akár digitális akár bármely hagyományos technikával készült képre igaz.

Sokszor mondhatjuk, hogy az élesség, az expozíció már korrigálható utómunkával, és azt hisszük feltaláltuk a spanyol viaszt. Pedig analóg időkben is a fény visszatartásával a nagyitó alatt, a hivás idő, a vegyszerek hőmérséklete és a nagyitó beállításaival ugyan úgy befolyásolható volt, mint most. De annyi volt a különbség, hogy a fotós ezt az időt amig ezzel pepecselt sajnálta eltölteni a sötétben, mert tudta, hogy ha jól kiexponálja a felvételt, akkor ezt mindig megspórolhatta magának. Ezért is, ha mondhatjuk lustaságból, vagy épp idő féltésből sikerült az akkorni profiknak jobban  megoldani az adott szituációkat. Mert a szemük előtt lebegett a sötétben töltött idő nyomása. Ha digitális fotósok, ha más nem, de lustaságból figyelnének erre, rengeteg feleslegesen photoshop előtt eltöltött időt spórolnának meg maguknak. Ez annyira elfogatott dolog, hogy a kép fehéregyensúlyát majd raw-ba belőjük, hogy nem is hangoljuk ezt már be. Pedig a gépek erre maximáisan alkalmasak. De mégis úgy gondoljuk, ez felesleges, majd utómunka közben belőjük. A legtöbben a korrekt expozíciórol is így gondokodnak. Ami szerintem öreg hiba. Mert két három ilyen apróság, és a készített több száz felvétel tekintetében ez az idő mennyiség akár alkotással is telhetne, de mi inkább ott töltjük a gép előtt. Vagy anno ott töltötték a nagyitó előtt. Ezek a dolgok főként az alkalmazott fotográfiára vonatkoznak mondhatjuk, de ha belegondol az ember, minden fotós a magáévá tehetné a fentieket, és akkor az egy általánosabb profibb hozzáálást eredményezne. Akkor talán nem lenne a “szakma” elnézőbb a hibás expozíciókkal, az inkorrekt fehéregyensúllyal, és az életlenebbnél életlenebb felvételekkel. Kompozícióról, és témáról már ne is beszéljünk, mert ez a rész fejlődött vissza a legtöbbet a közösségi képmegosztogatásnak köszönhetően.

Elmélkedni ezeken jó dolog, de mondhatjuk joggal, az is magától érthetőnek veszi ezt az egészet, aki elmélkedik róla. Nos igen, azon vagyok, hogy így legyen, és így is maradjon, mert minden apró kis elfogadott kifogás a hosszú távó vizuális igénytelenség felé vezet minket. Törekedni kell a tökéletesre, és nem nekünk kell eldönteni azt, hogy valami tökéletes e, hanem sok olyan valakinek, aki a mi fotós tudásunk fejlődése mellett párhuzamosan a vizuális felfogásban fejlesztette, és fejleszti magát, mert sajnos hiteles közönség ma nem létezik. Mert míg a technika rohamosan fejlődik ebben az ágban is, addig a vizuális látás egyre csak satnyul, vagy stagnál. Egy felfelé tartott hüvelyk ujjal el lehet mondani a véleményünket, és ez azt eredményezi, hogy annyit foglalkozunk egy kép tartalmával, amig ezt a megfelelő gombot megnyomjuk. Pedig ha akár csak fél percig is néz az ember egy egy képet, mire a gondolata végére erne, már mast fog látni ugyan azon a képen, mint mikor először rápillantott.

Ez egyaránt igaz a jó, és a rossz képekre is….vagyis..igaz kéne, hogy legyen!